Chloé Reyes szemszöge.

Ismered azt a borzalmas érzést, amikor mindenki azt hiszi ismer téged, miközben nem is? Azt hiszik tudják ki vagy: egy negatív karakter, egy beképzelt picsa, egy manipulatív, gonosz ember. Miközben egyáltalán nem vagy ilyen. Csak zárkózott, és kemény külsejű. Muszáj volt annak lennem. Tudod milyen az, amikor kiskorod óta csak nevetnek rajtad az emberek? Én igen. Rengeteg bántó szót kellett hallania a fülemnek, olyan sokat, hogy egy idő után nem azért sírtam éjszakánként, mert annyira bántóak, hanem mert már kezdtem elhinni, hogy ezek igazak... Akármit csináltam elítéltek. Kicsinek sovány voltam, túlságosan is sovány. Akkor ezért piszkáltak. Aztán kicsit meghíztam... Ilyenkor még többet piszkáltak. Hagytam, hogy tönkretegyenek, elhittem minden szavukat, hagytam, hogy azok a szavak örökre benne maradjanak a fejembe, hogy irányíthassanak engem. A helyzet egyre rosszabb lett. Nem ettem emberek előtt, egyszerűen szégyelltem enni. Pedig kínzott az éhség, ó, mennyire kínzott! De nem ettem, csak amikor otthon voltam. Akkor is csak azért, mert már az ájulás szélén álltam. Bűntudatom volt minden egyes étkezés után. Úgy éreztem a bűntudat elmúlik, ha sűrű köhögések közepette megszabadulok a bennem lévő ételtől. Ez ment sokáig, amíg egyszer, kilencedik osztály féléve felé le nem buktam az osztálytársaim előtt.
Végeztünk az ebédeléssel, és én szokás szerint elvonultam a mosdóba, hogy megmossam a kezeim, és újra feltehessem a szájfényem. Persze nem ezt csináltam. A látszat kedvéért még a táskám is magammal vittem. Bezárkóztam az egyik fülkébe, vettem egy-két nagy levegőt, és elkezdtem a szenvedést. Próbáltam halk lenni, ez alkalommal azonban nem igazán sikerült. Na, nem baj. Úgysem volt bent senki akkor, amikor bejöttem. Amint végeztem ezzel az undorító, mégis felemelő dologgal, kiléptem a fülkéből. És akkor megfagyott bennem a vér. Velem szemben ott állt az összes lány, akiket a barátaimnak neveztem, akikkel egy asztalnál ültem ebédnél, és akik most mind megvetően néztek rám. Elítéltek ez miatt. Próbáltam nekik magyarázkodni, de aztán rájöttem, hogy fölösleges. Ők úgysem értenék meg. Ők mind csinosak. A hasuk lapos, a combjuk nem ér össze, a vádlijuk sem vastag, a kulcscsontjukba pedig egyenesen kapaszkodni lehetne. Míg én ott állok előttük gömbölyű, nagy hassal, összeérő, csíkos combokkal, vastag vádlival és hájpárnák alá bújtatott kulcscsonttal. Sírni kezdtem. Hmmm... Még a könnyeim is kövér cseppekben kezdtek el folyni az arcomról. Nem vártam el tőlük, hogy megértsék, hiszen ők nem tudják milyen érzés kövérnek lenni, nem tudják mennyire fáj nekem, amikor arról beszélnek, hogy mennyi mindent ettek előző este, és amikor rájuk nézek csak tökéletes alakot látok, én pedig hiába hagytam ki a tegnapi vacsorát, még mindig olyan vagyok, mint egy disznó. Épp ezért csak annyit kértem tőlük, hogy ne mondják el senkinek. Megígérték, aztán együtt kimentünk a mosdóból.
Másnap már az osztályom nagy része furcsán nézett rám. Azutáni nap már összesúgtak a hátam mögött. A következő héten már hangosan mondták rám a fájóbbnál fájóbb szavakat, amikor elmentem előttük. Bulimiás. Idióta. Csak sajnáltatni akarja magát. Divatból csinálja, azt hiszi ettől majd rá fognak figyelni. Szánalmas.
A szavak annyira fájtak, hogy úgy éreztem ki kell őket engedni a bőrömön át. Egyre többször nyitottam fel a bőröm. Ettől is megkönnyebbültem. Aztán az idő múlásával ez az egész egyre elviselhetetlenebb lett. Elmondtam anyának, hogy nem érzem jól magam az iskolában, hogy az emberek csúfolnak, az osztálytársaim nem kedvelnek, nincsenek barátaim, szeretnék egy másik iskolába menni. Szerencsére megértette a helyzetet, de azt mondta, hogy csak szeptembertől mehetek át egy másik iskolába. Az iskolából viszont volt még hátra három hónap.
Eldöntöttem, hogy itt az ideje a változásnak. Külsőleg, és mentálisan is. Iskola után minden nap tornáztam, futottam, és fejből tudtam a legtöbb étel kalóriatartalmát. Az iskolában figyelmen kívül hagytam a negatív kommenteket, a negatív véleményeket. Amikor már úgy éreztem, hogy túl sokat hallottam belőlük, még egyet nem leszek képes elereszteni a fülem mellett, akkor fogtam a telefonom, a fülhallgatóm és a sok ocsmányság helyett zenét hallgattam. Letettem a pengét is. Eleinte nehéz volt. Folyton nyomot akartam hagyni a testemen, de ehelyett inkább fogtam egy alkoholos filcet, és rajzoltam oda, ahol épp vágni akartam volna. Később már a filcet sem kellett használnom. A nyári szünetem nagy részét sportolással töltöttem. Elhatároztam, hogy muszáj lesz lefogynom. Sikerült is.
Szeptembertől az új iskolába egy teljesen új Chloé Reyes is érkezett. Egy olyan Chloé, aki meg sem hallotta a negatív véleményeket, aki nem lehajtott, hanem felszegett fejjel ment végig a folyosón, egy olyan Chloé, akire ha ránéztél nem az önbizalomhiányos, hanem a magabiztos szó jutott eszedbe. Aki eldobta a rózsaszín ruháit, és felváltotta sokkal nőiesebb darabora. Olyanokra, amik önbizalmat, magabiztosságot sugároztak. Ez a lány egy hónap után be is tudott illeszkedni az osztályába, sőt, barátokat is szerzett. Szinte az egész osztályt. Viszont tudta, hogy csakis egy igazi barátja van ebben az osztályban: Lora.
Lora volt az, akinek teljesen meg tudtam nyílni. Akinek mertem beszélni a múltamról. Aki nem ítélt el ez miatt. Aki elfogadott úgy, ahogy vagyok, és aki akkor sem fordult ellenem, amikor mindenki más a "barátaim" közül igen. Hogy miért fordult ellenem mindenki? Egyszerű. Mert az állításuk szerint én csak úgy idejöttem, és elvettem azt, ami az övék. Miközben ez nem így történt. Tudni illik az iskolában van egy kosárcsapat, egy csapatnyi helyes fiúval. Közöttük is van persze egy, vagyis inkább két olyan srác, aki szinte minden lánynak tetszik, és akiket állítólag nem könnyű "megszerezni". Az egyik fiú Jake, a másik pedig Tyler. A két fiú teljes ellentéte egymásnak. Jake a bulizósabb, nyíltabb, míg Tyler a sejtelmesebb, zárkózottabb, titokzatosabb. A közös bennük az, hogy mindketten imádnak kosarazni, mindketten irtó helyesek, és népszerűek is. Egy nap volt szerencsém jobban megismerni Tyler-t.
Eljött a nap, amit már nagyon rég óta várok. Ma lesz az Útvesztő című film premierje. Mióta megtudtam, hogy a kedvenc könyvemből film készül, azóta várom ezt a napot. Ma végre az elsők között lehetek, akik láthatják a filmet. Úgy terveztem, hogy Lorával fogom megnézni, de előtte még túl kéne élni ezt a napot a suliban. Már csak egy órát kell végigszenvednem. Méghozzá a kémiát Mr. Richardsonnal. Ezt utálom a legjobban, hiszen ebből vagyok a leggyengébb. Ráadásul Mr. Richardson eléggé szigorú tanár, még sosem láttam őt nevetni, vagy mosolyogni. 
A csengő megszólalt, így siettem be a tanterembe, nehogy elkéssek, hiszen akkor lehetséges, hogy egy nemkívánatos felelés is becsúszna az utolsó órámba. 
Maga az óra elég rossz volt, valami kísérletet csinált a tanár úr, de a mai órán egyszerűen nem tudtam odafigyelni. Helyette inkább az előttem ülő Tyler hátát néztem. Valahogy az is érdekesebb volt. Tyler a suli egyik menő fiúja, aki szerintem eléggé helyes. A lányok odavannak érte, de a legtöbbjük inkább a másik srácért, Jakért epedeznek. Szerintem azonban Tyler helyesebb, és érdekesebb. Jake egy nyitott könyvként szerepel előttünk, mindenki ismeri a híres történeteit, hogy miket szeret, és miket nem, mert ezekről szeret beszélni. Tylerről azonban nem lehet sokat tudni. És szerintem ez az egyik legjobb benne. Csak azoknak nyíl meg, akiknek ő akar, akik szerinte kiérdemlik. Persze ettől ő nem egy teljesen zárkózott srác - beszélget az emberekkel, mindenki jó arcnak tartja, de ő sokkal titokzatosabb. Talán ez az, ami a legjobban tetszik benne. 
Sikerült annyira elmerülnöm a gondolataimban, hogy már csak arra eszméltem fel, hogy az emberek az ajtó felé sétálnak. Basszus! El fogok késni! Igyekeznem kell! Gyorsan felpattantam a helyemről, a hátamra dobtam a táskám, és az ajtó felé rohantam, amikor meghallottam, hogy valami a hátam mögött egy töréssel a földre zuhan. Összeszorított fogakkal fordultam hátra, amikor láttam, hogy a kémcsövek darabokban vannak a földön. Remek! Lehetnék még ennél is bénább?! Arra gondoltam gyorsan összeszedem őket, aztán már rohanok is a teremből, ezúttal azonban rombolás nélkül. Miközben szedtem a darabokat, sikerült megvágnom az egyik üvegdarabbal a kezem. Ekkor valaki megragadta a kezem. Felnéztem, és láttam Tyler ijedt arcát. A csaphoz vezetett, és segített lemosni a vért, ami ömlött a kezemből. Nagyon fájt, de hagytam neki. 
-Semmi baj, nyugi - mondta nyugtatáskép. - Viszont ezzel nem ártana ellátogatni a sulinővérhez, szerintem be kéne kötözni.
-Szerintem is - válaszoltam, ahogy lenéztem a kezemre. 
-Elkísérhetlek, ha szeretnéd...
-Aranyos vagy, de nem kell... Gondolom van jobb dolgod is, minthogy egy szerencsétlent kísérj a nővérhez - nevettem fel. 
-Nincs jobb dolgom.
-Akkor elkísérhetnél.
Sokan mondták róla azt, hogy egy érzéketlen bunkó. Hát, most már végleg megbizonyosodtam róla, hogy nem az. Sőt... Nagyon is kedves.
A nővér ellátta a sebem, és bekötötte a kezem, majd Tyler visszakísért a terembe, ahol a táskám hagytam. Mr. Richardson várt bent minket.
-Mr. Breakdown, Miss. Reyes... Mondják csak, tudnak valamit az eltörött kémcsöveimről? 
-Sajnálom, tanár úr, az úgy volt... - kezdtem bele, de Tyler félbeszakított.
-Hogy véletlenül meglöktem őt, és ő leütötte őket az asztalról... Próbáltuk felszedni a darabjait, de elég csúnyán megsebezték Chloét. 
-Értem... Ugye tudják, hogy ezt büntetés nélkül nem lehet megúszni?
-Igen, tudjuk uram.. De én löktem fel őt, még ha véletlen is, de én voltam. Engem büntessen meg, ne őt.
Fogalmam sem volt Tyler miért hazudott, miért vállalta az egészet magára.
-Ez igaz. Akkor mostantól délután négy óráig itt kell maradni - mondta. Tyler bólintott. - Viszont Miss. Reyes volt az, aki megrongálta az iskola tulajdonában álló kémcsöveket. Ő is bent marad négyig. Mindjárt hívom a takarítónőt, addig ne merjenek megszökni, mert ha igen, mindkettőjüknek nagyobb büntetésben lesz részük. Helyette inkább menjenek a büntetőszobába.
Nem akartam hinni a fülemnek... Négy óráig itt kell maradnom, mikor a vetítés pontban négykor kezdődik? Nem hiszem el! 
Teljesen letörve indultam el a büntetőszobába, Tylerrel együtt. Egymás mellett foglaltunk helyet, mivel már csak két egymás mellett lévő hely volt. Úgy néz ki, ma sok büntetést osztottak ki.
Egy idő után, mikor már a sértődésem valamennyire abbamaradt Tyler felé fordultam és megkérdeztem tőle, hogy miért is vállalta magára, mikor ő semmit sem csinált.
-Hallottam, ahogy ma Lorával beszéltetek az Útvesztőről. Tudtam, hogy büntetésben kellene lenned, de akkor nem érnél oda a vetítésre, nekem meg nincs mára programom, szóval gondoltam teszek neked egy szívességet - mosolygott rám.
Hű... Nagyon jól esett, hogy ezt tette értem, még ha a terve nem is vált be.
-Hát, köszönöm. Van valami, amivel esetleg tudnám viszonozni ezt a szívességet?
-Nézzük csak... Talán egy menő sportkocsival... Vagy nem, nem is, inkább egy órát amin van egy gomb, amit ha megnyomok, akkor oda visz, ahová én akarom - mondta halál komoly arccal. 
-Hé, ugye tudod, hogy én nem a tündérkeresztanyád vagyok? - kérdeztem nevetve.
-Ó, tényleg... Pedig hasonlítotok... Na, mindegy, akkor majd ezt tőle kérem - nevetett. - De most komolyra fordítva a szót, ha esetleg viszonozni szeretnéd a kedvességem, akkor talán eljöhetnél velem holnap este moziba... Megnézhetnénk azt a híres Útvesztőt.
-Várj... akkor ez most egy randi akarna lenni? - kérdeztem zavartan.
-Úgy is mondhatjuk.
-Akkor igen. Elmegyek veled.
Innentől az események alakultak maguktól, elmentem vele moziba, aztán nagyon sokat beszélgettünk, és nagyon megkedveltem a személyiségét. Meséltünk egymásnak vicces, és szomorú történeteket is, egyre többet mentünk el randizni, a suliban is többet beszélgettünk egymással, aztán pedig megkérdezte, hogy leszek-e a barátnője. Igent mondtam, és azóta együtt vagyunk. Eleinte az emberek sokkot kaptak attól, hogy egy párt alkotunk, és fogadásokat kötöttek azon, hogy meddig fogunk együtt maradni. Ez nagyon rosszul esett, főleg, hogy a maximum amit jósoltak nekünk az egy hónap volt. Rengeteg utálóra tettem szert, akik főként féltékeny lányok voltak, akik azt hitték, hogy azért mert együtt vagyok Tylerrel, én akarok a suli méhkirálynője lenni. Épp ezért elkezdtek rólam különböző pletykákat terjeszteni. Például olyanokat, hogy csak népszerűségből vagyok Tylerrel. Hogy szegény Tyler annyira belém van zúgva, hogy észre sem veszi, hogy én többször is megcsalom őt. Hogy Tyler szülei is tiltják őt tőlem, mert nem olyan fajta lány vagyok, akit ők szívesen fogadnak el, mint a fiuk barátnője. Hogy az előző sulimból kirúgtak, mert együtt voltam az egyik tanárommal. Hogy drogozok. Hogy vannak rólam akt fotók, amiket eladtam, és az ebből keresett pénzből vettem magamnak meg a Prada táskám. Ez persze mind hülyeség. Nem akarok népszerű lenni, főleg nem azért, mert Tyler barátnője vagyok. Sosem csaltam meg őt. Tyler szülei pedig szeretnek engem, és én is őket. Sosem voltam, és nem is leszek együtt az egyik tanárommal sem, mellesleg nem is rúgtak ki. Sosem drogoztam, és nem is fogok. Nincsenek akt fotóim, a Prada táskám pedig egy szülinapi ajándék volt a nagyszüleimtől, afféle "bocsánat, hogy egész évben nem kerestünk, és még a szülinapodon sem tudunk ott lenni" kárpótlás volt.
Szóval ha szőke hajad van, és helyes pasid, akkor készpénznek veheted, hogy az egész iskola utálni fog téged. Még szerencse, hogy ott van nekem Lora és Tyler. Nélkülük nem tudom mihez kezdenék...

Prológus

~Lora~

Sötét van, nem látok, nem hallok, nem érzek semmit. Üres vagyok, semmi vagyok. Nem értem miért élek még. Már sokszor eltervezem, hogy megölöm magam de soha nem mertem meg tenni. Nincs semmim amiért még élhetnék. Számomra jelentéktelen lett ez az élet, és szokás szerint senkinek sem kellek. Még Isten sem venne magához. Nem tudom mióta vagyok itt. Egy ideig számoltam a napokat, de a negyedik hónap után abba hagytam.. Az összes elmegyógyintézet ugyanolyan, szinte mindegyikben voltam. Sötét, csendes, üres, nyomasztó és egyben nyugtató is.Néha bejön egy nővér, hogy megnézze élek-e még, de különösebben nem hatja meg a dolog. Az arcáról süt a szánalom és megvetés, de nem érdekel. Senki és semmi nem érdekel már csak az, hogy mikor hagyhatom el ezt a kibaszott világot.
A mai nap különleges volt. Ma nem a nővérke jött be hanem egy magas, középkorú, cingár férfi. Azt mondta, hogy menjek vele és, hogy nem lesz bajom....vigyázni fog rám. Na persze! Többször eljátszották ezt, de mindig csak egyet akarnak. 'Segíteni' Persze ők csak a jót akarják nekem miközben fura vizsgálatokra visznek, különböző már néha ijesztő műszerekkel vizsgálnak meg, hülye értelmetlen kérdéseket tesznek fel, de mind hiába. Megint abba a fehér szobába vittek be, annyira üres volt, hogy néha a körülöttem lévők szívdobogását is hallottam. Idegesítő volt azt hallgatni. Egy nő várt rám. Elegánst volt, kifinomult, nyugodt mégis a felfordult a gyomrom tőle.. Körülbelül a negyvenes-ötvenes éveinél járhatott, legalábbis az őszülő haj és a kisebb-nagyobb ráncok erről árulkodtak, de nem csak ez látszott rajta hanem az is, hogy nem először van dolga olyan érzelmi hulladékokkal, mint én. Előre is sok szerencsét kívántam neki. Bemutatkozott majd megkért, hogy meséljek magamról. Nemet mondtam, de nem próbálta meg erőltetni a dolgot inkább ő vette át a beszéd fonalát. -Mesélj nekem az Alexanderrel való kapcsolatodról, kérlek.-mondta. Már megbántam, hogy szóhoz engedtem.
De tényleg itt kezdődött minden....

by:Sophiee