Prológus

~Lora~

Sötét van, nem látok, nem hallok, nem érzek semmit. Üres vagyok, semmi vagyok. Nem értem miért élek még. Már sokszor eltervezem, hogy megölöm magam de soha nem mertem meg tenni. Nincs semmim amiért még élhetnék. Számomra jelentéktelen lett ez az élet, és szokás szerint senkinek sem kellek. Még Isten sem venne magához. Nem tudom mióta vagyok itt. Egy ideig számoltam a napokat, de a negyedik hónap után abba hagytam.. Az összes elmegyógyintézet ugyanolyan, szinte mindegyikben voltam. Sötét, csendes, üres, nyomasztó és egyben nyugtató is.Néha bejön egy nővér, hogy megnézze élek-e még, de különösebben nem hatja meg a dolog. Az arcáról süt a szánalom és megvetés, de nem érdekel. Senki és semmi nem érdekel már csak az, hogy mikor hagyhatom el ezt a kibaszott világot.
A mai nap különleges volt. Ma nem a nővérke jött be hanem egy magas, középkorú, cingár férfi. Azt mondta, hogy menjek vele és, hogy nem lesz bajom....vigyázni fog rám. Na persze! Többször eljátszották ezt, de mindig csak egyet akarnak. 'Segíteni' Persze ők csak a jót akarják nekem miközben fura vizsgálatokra visznek, különböző már néha ijesztő műszerekkel vizsgálnak meg, hülye értelmetlen kérdéseket tesznek fel, de mind hiába. Megint abba a fehér szobába vittek be, annyira üres volt, hogy néha a körülöttem lévők szívdobogását is hallottam. Idegesítő volt azt hallgatni. Egy nő várt rám. Elegánst volt, kifinomult, nyugodt mégis a felfordult a gyomrom tőle.. Körülbelül a negyvenes-ötvenes éveinél járhatott, legalábbis az őszülő haj és a kisebb-nagyobb ráncok erről árulkodtak, de nem csak ez látszott rajta hanem az is, hogy nem először van dolga olyan érzelmi hulladékokkal, mint én. Előre is sok szerencsét kívántam neki. Bemutatkozott majd megkért, hogy meséljek magamról. Nemet mondtam, de nem próbálta meg erőltetni a dolgot inkább ő vette át a beszéd fonalát. -Mesélj nekem az Alexanderrel való kapcsolatodról, kérlek.-mondta. Már megbántam, hogy szóhoz engedtem.
De tényleg itt kezdődött minden....

by:Sophiee